Csupán egy év telt el a Harry Potter és az Azkabani Fogoly óta, és menetrendszerűen itt a folytatás, a 7 kötetesre tervezett Harry Potter-könyvsorozat 4-ik darabjának a filmje. Már meg sem lepődünk rajta, hogy ez a film is remekül sikerült, a tapasztalat azt mutatja, szinte lehetetlen elrontani egy HP-filmet. Pedig időközben megint rendezőcsere történt, a múltkori Alfonso Cuarón-t most egy angol rendező váltotta a székében, Mike Newell, akit a Donnie Brasco és a Mona Lisa Mosolya miatt eléggé kedvelünk. (Egyébként most először rendez angol rendező Harry Potter-filmet, az első két film az amerikai Chris Columbus munkája volt.) Cuarón jól bánt el annak idején az Azkabani Fogollyal, de most Mike Newell Harry Potter-világában is szívesen töltöttünk el 2 óra 20 percet, mert ez a film tényleg le tud venni minket a lábunkról. Fordulatos és sokfelé ágazó a cselekménye (köszönhetően a fantáziadús írónő nem csökkenő lendületének), izgalmasak a Tusa próbái, amiket Harry Potternek is ki kell állnia, finoman bővülnek a tinédzserkorba lépő Harry-Hermione-Ron triász személyiségjegyei, és itt is igazi drámai eseményeket élhetünk át főhősünkön keresztül.

A legjobban az a vonal tetszett nekünk, ami a filmen végig húzódva arról szól, Harry Potter hogyan képzeli el a versengést (aminek a végén hatalmas tisztelet fogja övezni a győztest), és vajon torzul-e valamennyit a szeretetreméltó és tiszta személyisége a felfokozott versenyben. Ez egy nagyon tartalmas és kifejező szála a filmnek, ami ráadásul eléggé szépen is van bemutatva.

Most kivételesen már nem Harry szörnyű nevelőszüleinél kezdődik a történet, egy sokkal félelmetesebb álommal indul a film, ami már az első percekben jól megijeszti a 10 év körüli nézőket. Ebben a filmben sem feledkezhetünk meg a Harry Potter-világ sötét oldaláról, a végtelenül gonosz varázsló, Voldemort (akit még mindig gyakran így írnak körül a szereplők, hogy "tudjuk, hogy ki") Harry-re törő mesterkedéseiről, mert az ebből adódó veszélyérzet végig elkíséri a fiút, és szinte minden Roxfort-i eseményre ez vet árnyékot. Bár a harmadik filmben nem volt erre vonatkozó utalás, ebben a filmben már testetlenül jelenik meg Voldemort, és az egyik fő mesterkedése pont arról szól, hogy testet tudjon ölteni a cselekmény egy adott pontján. (Mi Ralph Fiennes helyében nem vállaltuk volna el ezt a szerepet, talán kissé túl meggyőzően sikerült az átváltozása). Nem telik el sok idő, és máris értesülünk a Trimágus Tusa nevű varázsló versenyről, ami az egész film cselekményét lefedi majd.

Három próba van (naná, hogy három), amire elvileg három varázsló iskola legjobbjai nevezhetnek, 17 éves kor felett, de persze jól meglepődnénk, ha ebből kimaradna a 14 éves Harry, hiszen itt az dől el, ki a korosztály legjobb varázslója az egész világon. Az egész világ kifejezés ezúttal szó szerint értendő, a Tusára érkeznek ajkukat sértődötten összeszorító, orosznak kinéző Durmstrang-iskolások, illetve könnyed francia lányok a Beauxbatons nevű suliból, a nézők között pedig találunk indiai, afro-amerikai, távol-keleti, és más varázsló diákokat is. Ez egyébként egy új vonala ennek a negyedik könyvnek/filmnek, ez a sok-nemzeti hangulat, ami remekül működik, vagyis szemünk sem rebben, amikor a megszokott Roxfort-i egyenruhás diákok népviseletben pompázó indiai lányokkal buliznak, vagy amikor Harry egy szép kínai lányt akar elhívni a bálba.

A Tusa rendkívül izgalmas, és ami még jobb, teret ad az olyan pozitív megnyilvánulásoknak, mint baráti segítőkészség, fair play, az ellenfél tisztelete, és hasonlók. Mondanunk se kell, a Tusa nem feladatok megoldásáról szól, hanem arról, hogy melyik varázsló-tanoncban mi lakozik, mennyire tudnak hűek maradni önmagukhoz, amikor nagy tétért folyik a verseny. J. K. Rowling pontosan tudta, mennyire fontos ez a motívum, és remekül ki is aknázta ezt, amit a film pedig látványos jelenetekkel követett le.
A Trimágus Tusa nem sok mellékszálnak hagy helyet, most minden eddiginél kevesebbet látunk a Roxfort-i hétköznapokból, a varázslás órákból, illetve Harry, Ron és Hermione barátságából.
10 éves Harry Potter-szakértőnk szerint viszonylag sok mindent kihagytak a filmből a könyvhöz képest, és éppen ezekből a részekből, amik a varázslattan órákhoz, a mágikus Roxfort-hétköznapokhoz fűződnek. Kár, hogy így van, bár megértjük, hogy az alkotók szerették volna nem túl hosszúra engedni a filmet, hiszen végülis a gyerekek a megcélzott közönség, akik nehezen ülnének végig, mondjuk 3 órát. (A stúdió eredetileg 2 filmre akarta osztani ezt a könyvet, amik egymás után, néhány hónap különbséggel jelentek volna meg, de a rendező, Mike Newell hevesen ellenezte ezt, és végülis ő győzőtt).

Ha a második Harry Potter-filmet a rémisztő kígyós jelenetei miatt, és az amúgyis gyakori ijesztegetése miatt nem kedveltük annyira, nos, ebben a filmben is akadnak gyerekekre-frászt-hozó jelenetek, itt is van egy nagy kígyó, plusz van egy orr-nélküli Voldemort, de mint ahogy azt a (10 éves) HP-szakértőnktől megtudtuk, a legijesztőbbek azok a jelenetek voltak, amikor hirtelen vágtak be félelmetes képeket, és megküldték azt egy hangos hang-effekttel.
Ebben a filmben már felbukkant egy-két humoros jelenet is, ami jófajta újdonság az eddigiekhez képest.