Pihék közt, lélegzetekbe fagyva pislogsz a szemközti falra, és elmerengsz, mi lehet odaát. Tehetetlenség lekozmált káposzta illata folyik szét a tegnaptól a mába, a konyha felől a hálószobába.
Az ablak előtt lukas eresz dobol egyhangúan és haszontalanul. Biztos ilyen a pokol, ott is így fekszel álmatlanul. Homályba süppedt utcalámpa sárga fényt szúr a pupilládba, és odaszegez, hiába oldják nedves szempillák remegő foltját.
Mozdulatlan a kar, béna a láb, sarokba lökött üres báb vagy, így várod a hajnalt odakint, hátha valaki a kezére húz megint. |